Húsvét 4. vasárnap – jópásztor vasárnapja

Az oldal tartalma:
Kispapok a hívek közé…
Papnövendékek bemutatkozása
Plébánosunk – újságcikk
…azóta

“Kispapok” a hívek közé…
Papnövendék koromban kiemelt helyet foglalt el a jópásztor vasárnapja, mert már hetekkel azelőtt az éves egyetlen prédikációnkra készültünk, és elhagyva a papnevelő intézetet, szétszéledtünk különböző plébániákra, ahol a hívek vártak minket, hallgattak minket – talán néha izgultak is velünk a prédikáció alatt ügyetlenségeink miatt – és mégis örültek nekünk, mi pedig a szeretetnek, amit kaptunk és a tapasztalatnak. Prédikálnunk kellett ezen a vasárnapon, mert valamit tovább kellett adnunk hivatásunkból… Mint minden pap, egyszerűen meghallottunk valami természetfeletti hívást, ezért minden hivatás egy külön történet.

Most (2020.) több jelenlegi papnövendék bemutatkozása jutott el hozzám (eredeti váci egyházmegyémből), amit szeretettel osztok meg, mint youtube videót:

Gondoltam még továbbá, hogy ebből az alkalomból bepótolom azt, amivel már régóta tartozom, hogy magamat is bemutassam honlapunkon is, így egy korábbi újságcikket olvashatunk hivatásomról és utána az azóta eltelt időről.

Papi arcélek  –  Tudomány helyett lelkipásztorkodás
újságcikk a Keresztény Életben – Varga Péter plébánossal

Ötödik, legkisebb gyermekként látta meg a napvilágot 1971-ben Vácott. A munkás szülők fia Pencen nőtt föl, életének szerinte legnagyobb ajándéka a hívő család és a testvérei:
– Ez fontosabb a számomra, mintha gyermekkorunkban jólétben éltünk volna.
Az általános iskola hetedik osztályába járt, amikor megismerkedett a plébánosuk unokaöccsével, Barsi Balázs ferences szerzetessel, aki megkérdezte tőle, nem akarna-e egyházi iskolában továbbtanulni. Akart. És Barsi Balázs a “szárnyai” alá vette. Így lett az esztergomi ferences gimnázium diákja.
– Ő az, aki – Várszegi Asztrik mellett – sokat adott nekem. Isten felé terelt. Rajtuk kívül még sok olyan pappal megismerkedhettem, akik nagy  hatással voltak rám, például a káplán atyák általános iskolás éveim alatt.
A családban csupán egy pap-rokon volt, az édesapja révén – Varga Mihály, az Örökimádás-könyv szerzője. Az édesanyja közvetlenül a pappá szentelése előtt árulta el: mindig azért imádkozott, hogy a legkisebb fia pap legyen.
– Azelőtt nekem erről, egy szót sem szólt.
Noha, nagy hatással voltak rá a szerzetesek, s az általuk fenntartott középiskolában érettségizett, nem érzett igazán hivatást a szerzetesi életre.
– Persze, megfordult a fejemben, hogy szerzetes leszek. De nem volt vonzó a számomra a zárt, kolostori élet. Egyszerűen, nem tudtam magam elképzelni egy kolostorban. Emberek között szerettem volna élni, és Isten felé vezetni őket.
Bár a papságra szóló meghívást gyermekkora óta érezte, a végső elhatározás azonban csak az érettségi előtt született meg benne. Budapesten, a Központi Szemináriumban készült a jövőre. Az ötödik év végén megszerezte a bakkalaureátusi fokozatot.
– Főpásztorom, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök szívesen felszentelt volna korábban is. Én viszont nem éreztem úgy, hogy készen állnék a szentelésre idő előtt. Ő azt akarta, hogy a szentelésem után tovább képezzem magam külföldön. Tudtam, hogy nem akarok elvont tudományos kérdésekkel foglalkozni. Ezért a diákonus-szentelés után köztes megoldásként egy évet Bécsben, a Pázmáneuzmban tölthettem, ahol nyelvtanulás mellett az egyetemen Újszövetséget tanultam és egy kicsit a keleti vallásokról is. Egyelőre én vagyok az utolsó „pázmánita” – de kék reverendát én már nem csináltattam.
A pappá szentelése után, 1995-ben, Nagykátára helyezték káplánnak. Két év töltött ott.
– Az volt a célom, hogy a plébánost segítsem a tervei megvalósításában. Tulajdonképpen, még nem is akartam önállóan dolgozni.
A salgótarjáni Etes községben volt az első önálló helye.
– A községben laktam, s onnan láttam el három plébániát, ami hat falut jelentett.
Itt kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában mi is a lelkipásztor feladata a mindennapokban.
– Hogyan lehet a híveket a lelkiekben segíteni, hogy minél imádságosabbakká váljunk? Hogyan lehet ennyi települést ellátni? Marad-e idő a közösség építésére? Milyen példákat lehet találni a modern egyházszervezésről a múltban vagy jelenben? Hogyan lehetne minél több embert bevonni az egyházközségi életbe? Ezek a kérdések foglalkoztattak.
Az is kérdés volt persze, hogy egyáltalán, a sok misemondás mellett jut-e ideje más lelkipásztori munkára.
– A válasz természetesen benne van az Egyházi Törvénykönyvben: pontosan megmondja, hogy mennyi misét mondhat a pap. Ha ezt betartjuk, más dolgoknak is tudunk prioritást adni. Én egyébként úgy éreztem – noha szeretem a gyerekeket, és nagyon jól érzem magam közöttük -, hogy elsősorban a felnőttek felé kell fordulnom: minél több embert bevonni a közösség életébe, és feladatokkal bízni meg őket. Sok tervem volt és van. Eleinte azonban talán túl nagy léptekkel akartam haladni.
Érsekvadkertre egy évvel ezelőtt helyezte a püspöke. Ellátja Borsosberényt is, amelyhez még hozzátartozik Horpács és Pusztaberki. Kinevezett tagja az Egyházmegyei Papi Szenátusnak, és főreferens a Hitoktatási Bizottságban.
– Előző plébániámon két lelkipásztori kisegítőm volt. Akkor egy interjúban kiderült, hogy családalapításuk előtt foglalkoztak a papi hivatással is; talán egyszer diákónusokká is válnak.  Szerintem ez az Egyház jövője: egyre több kisegítő veszi át a lelkipásztori munka egyes részterületeit (remélem jelenlegi szolgálati helyemen is lesz még több segítségem).
Ef Nándor, 2004. szeptember 19-én

Azóta…
A fenti cikk érsekvadkerti plébánosságom idejéből való. Amivel a cikk befejeződött, azzal folytatnám: mindkét lelkipásztori kisegitőt (ez olyan mint itt a Pastoralassistent) – püspöki engedéllyel – meghivásuk után magam avathattam fel (akkor még kevés ilyen segitő volt az egyházmegyében), és hála a Gondviselésnek, évekkel később  mindketten diákónussá szentelődtek és mindketten családos diákónusként plébániavezetői feladatot kaptak. Az én papi életemben is a cikk óta több szép fejezet volt. Kaptam egy év lehetőséget a bécsi egyházmegyében szabbat-évre, amit lelkipásztorkodás mellett kiegészítettem továbbtanulással a bécsi egyetem. Azután egy lelkiekben gazdag 9 év következett Vecsésen. Az ottani munkatársak, közösségek, hívek nagy része kész volt egy kis “Isten országa” építésére.  Akkor ismerkedtem meg egy elmélkedő imafüzérrel, aminek – mondjuk igy – magyar nyelvű apostola lettem, s amely sokat segitett lelki életemben, és remélem, hogy még sokaknak fog segiteni. Ez a Krisztusfüzér (ld. itt bővebben…) Vecsési plébánosi időmre máig hálával gondolok vissza és nem is szívesen jöttem el onnan, mikor 2 évre átvettem az augsburgi magyar misszió vezetését. Onnan hívott el a kedves zürichi egyházközség, ahol örömmel folytatom lelkipásztori életem.

Beszélgetés a svájci egyházi tapasztalokról,
a Krisztusfüzérről – a Mária Rádió stúdiójában 2019.nov.5-én.
Péter atya segítői a beszélgetésnél: Kerékgyártó Evelin, Frics Zoltán és felesége Szilvia

Szeretettel: Péter atya