Jót tenni jó (2002)

A kommunikációs program második esztendejének mottója a keresztény élet egyik legegyszerűbb, mégis legmélyebb igazságát fogalmazta meg: a jócselekedet nemcsak annak jó, akivel jót teszünk, hanem annak is, aki teszi. A téma a karitász és a szeretetszolgálat fontosságát állította a társadalom elé.

A jóság öröme

A program azt a tapasztalatot emelte ki, hogy a jóság nem teher és nem csupán áldozat, hanem öröm forrása. Aki segít, maga is gazdagabb lesz: megtapasztalja, hogy életének értelme és íze van. A pszichológia is megerősíti, amit a hit régóta tud: a másokért élő ember kiegyensúlyozottabb és boldogabb.

A jótett ráadásul láncreakciót indít — a megsegített ember maga is továbbadja a kapott jót, és így a szeretet tovább gyűrűzik a társadalomban. Egyetlen önzetlen gesztus is képes megváltoztatni egy ember napját, olykor egész életét.

A karitász: a hit kézzelfogható arca

Az egyház szeretetszolgálata nem mellékes tevékenység, hanem a hit kézzelfogható arca. A Katolikus Karitász, a kórházi és börtönlelkészség, a hajléktalan-, idős- és beteggondozás, a családsegítés és a katasztrófasegély mind ennek a parancsnak az élő megvalósítása. Jézus egész élete a jótékony szeretet példája volt: gyógyított, megbocsátott, fölemelte az elesetteket.

Az irgalmas szamaritánus példázata (Lk 10,25–37) örök mintát ad: nem az a felebarátom, aki rokonszenves, hanem az, aki rászorul — és aki mellett épp elmegyek. A keresztény ember nem kérdezi, megéri-e; egyszerűen jót tesz, mert jót tenni jó.

„Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”

Mt 25,40

„Jót tenni jó” — ez a néhány szó arra emlékeztet, hogy a keresztény ember a világban a szeretet aktív munkása: nem várja, hogy mások kezdjék, hanem ő maga lép. Pál apostol szavával: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).