✦ Naphimnusz-sorozat · 2. rész ✦
Kiengesztelődés
A Naphimnusz 8. versszaka – az ének, amely békét teremtett
Évközi 13. vasárnap · 2026. június 28.
Naphimnusz-sorozat · 2. rész
Két dolog, amit a múlt héten láttunk
Az előző vasárnap Assisi Szent Ferenc Naphimnuszával foglalkoztunk, az evangéliumhoz kapcsolódva. Ferenc éve van, és a himnuszban két fontos dolgot vettünk észre.
Az első rögtön mindenkinek szembetűnik: felismerni, hogy minden és mindenki Istentől van. Hogy összetartozunk, hogy minden teremtmény a testvérünk – és hogy ezért hálásnak kell lennünk Istennek, és dicsérnünk kell őt.
A második csak akkor tűnik fel, ha tudjuk, hogyan keletkezett a mű. Ferenc testi-lelki fájdalmak, nagy szenvedések éjszakáján ment keresztül, sokat imádkozott, és végül az Úr hangja megerősítette: ha mindent elvisel, nagy ajándékot kap – az örök életet. Ettől ujjongani kezdett, és elkezdte írni a Naphimnuszt. Ez az ének tehát egy szenvedő ember öröme az örök élet miatt, egy szenvedő ember ujjongása és Isten-dicsérete.
Ezt akarja nekünk is tanítani Ferenc: bármi van, bármi ér minket, az örök életre kell gondolnunk. Ha igazán elgondolkodunk rajta, az örömet fog okozni, és vigasztalni fog.
az örök életre kell gondolnunk.”
Milyen nagy Isten-szeretet kell ehhez! Nem erről hallottunk éppen az evangéliumban, amikor Jézus azt mondja, hogy még a hozzátartozóinknál is jobban szeressük Istent (Mt 10,37–42)? És nem erről beszélt a szentleckében Szent Pál, amikor azt írta: Krisztusban megkeresztelkedtünk, és Krisztusban meghaltunk (Róm 6)? Tanuljunk hát még többet Szent Ferenctől és a Naphimnuszból.
A testvérek énekelték a Naphimnuszt az embereknek (MI-illusztráció)
A Nap után: az ének nem maradt magányos
A himnusz a Nappal kezdődik: Ferenc számára a Nap hordozza legjobban Isten képmását, a fényt. Ezt az első részt azonban nem tartotta meg magának. Még a testvéreit is hívatta, hogy az új dicsőítést együtt megtanulják. Balanyi György életrajza szerint Ferenc nemcsak megírta a szöveg első részét, hanem rögtön megtanította társainak, dallamot is szerzett hozzá, és velük együtt énekelni kezdte.
A Naphimnusznak ezért a megszületésétől fogva személyes, közösségi és missziós dimenziója is volt. Egy forrás szerint az első próbák sikere annyira fellelkesítette Ferencet, hogy testvéreit útnak indította: prédikáljanak, majd énekeljék el az embereknek az új himnuszt – „Mi az Úr komédiásai vagyunk” – mondta.
Ferenc tudatosan tanítani akarta az embereket, mert elszomorította, mennyire hálátlanok vagyunk Isten ajándékai iránt: azokért a teremtményekért, amelyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetnénk.
Az ének, amely kibékített: a püspök és a podestà története (MI-illusztráció)
A 8. versszak: amikor az ének a béke eszköze lett
Ferenc a himnuszt később is továbbírta. A hagyomány szerint eleinte csak az első hét, a teremtményekről szóló versszak készült el. A nyolcadik versszak – a kiengesztelődésről szóló sorok – egy konkrét válság nyomán született.
1225 nyarán Assisiben heves viszály lángolt fel a püspök, Guido, és a podestà között. (A podestà a középkori olasz városok legmagasabb világi tisztviselője volt, akit többnyire kívülről, pártatlan idegenként hívtak meg, hogy a viszálykodó előkelő családok fölött ítélkezzen.) A püspök kiközösítette a podestàt; ő pedig megtorlásul megtiltotta Assisi polgárainak, hogy a püspökkel szerződést kössenek, vagy akár csak eladjanak neki bármit. Az egész város békéje veszélybe került.
Ferenc, aki betegen feküdt, és személyesen már nem mehetett békíteni, az ének hatalmához fordult. Új versszakkal egészítette ki a himnuszt – a megbocsátásról és a békés tűrésről szóló sorokkal –, két testvérével a püspöki palota elé hívatta a podestàt és kíséretét, másik két testvérének pedig azt a megbízást adta, hogy a palota előtt összegyűlt nép előtt énekeljék el az új himnuszt.
Ami a palota előtt történt
A testvérek bevezetőjükben elmondták: Ferenc testvér betegségében dicsőítő éneket szerzett az Úr dicsőségére és embertársai épülésére, és arra kéri a jelenlévőket, hogy nagy áhítattal hallgassák végig.
A podestà már az első akkordokra felállt, összekulcsolta a kezét, és úgy hallgatta az éneket, mintha az Úr evangéliumát hallaná. Szavai szívén találták, könnyek folytak a szeméből. Az ének végén hangosan kijelentette, hogy nemcsak a püspöknek kész megbocsátani, hanem még testvére vagy fia gyilkosának is. A püspök lábai elé borult, és készen állt bármilyen elégtételre.
A püspököt is mélyen megrendítette a jelenet. Szeretettel fölemelte a podestàt, magához ölelte, és alázatosan bevallotta: hivatalánál fogva neki kellene alázatosnak lennie, de természeténél fogva haragra hajlamos – ezért neki kell bocsánatot kérnie. A kibékülést kölcsönös békecsók pecsételte meg.
A nyolcadik versszak
Áldott légy, Uram, minden emberért,
Ki szerelmedért másnak megbocsát,
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Sík Sándor fordítása
✦ Kiengesztelődés mindennel és mindenkivel ✦
A Naphimnusz tehát egyszerre személyes imádság és közösségi, békét teremtő ének. Ferencnek ugyanaz a szíve tudott hálát adni a Napért, és megbocsátani annak, aki megbántotta. Ebből a két dologból áll a himnusz: mindenért hálát adni, és mindenkivel megbékélni.
A kérdés hozzánk is szól: mi az, amit mi „elénekelhetnénk” azok előtt, akikkel meghasonlottunk – és mi tartja vissza a szívünket?
– Naphimnusz, 8. versszak
A következő héten a himnusz utolsó, a halálról szóló versszakáról lesz szó.
- 1. rész – A Naphimnusz két nagy üzenete (évk. 12.)
- 2. rész – Kiengesztelődés (évk. 13.) (ez az oldal)
- 3. rész – A halál is testvér (évk. 14.)
- A Földanya-versszak és a pacsirták (a teremtett világ imanapja)
- Gyermekmise – a Naphimnusz-bábjáték
Az összefoglaló a 2026. június 28-i (évközi 13. vasárnapi) prédikáció és a hozzá gyűjtött háttéranyag alapján készült.
← Vissza: Ferenc-év – témáink · Oldalverzió: 20261004e