„Áldott légy… a testi halálért”

A teher és az ige

A mai evangéliumban (Mt 11,28–30) Jézus ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.”

Elveszi a terheket Jézus? Nem. Sőt ad is: vegyétek magatokra az én igámat – a miattam kapott nehézségeket! De vigasztal: nem lesz nehéz, amit rátok rak, sőt édes lesz. És a saját terheinknél is felüdít minket. Legtöbbször mi azt szeretnénk, hogy Isten vegye el a fájdalmat. Jézus másról beszél.

Szent Ferenc Naphimnuszáról már kétszer elmélkedtünk. Ma hátra van az utolsó, a kilencedik versszak, amelyben a halálról beszél.

Ismétlés: amit a himnuszból eddig tanultunk

Ferenc mindenért hálás, minden teremtményért, és dicséri Istent.

Mindent testvérének tekint; magát és rendtársait pedig „kisebb testvéreknek” nevezi, hogy mindent és mindenkit szolgáljanak.

Hihetetlen fájdalmakat kell elszenvednie, de Isten megígéri neki az örök életet – és ekkor, szenvedve, mégis ujjongva írja meg Isten-dicsérő dalát.

Utána nap mint nap énekelgeti magának, rendtársainak megtanítja, és elküldi őket, hogy az embereknek is tanítsák.

Tőle is azt tanuljuk tehát, mint Jézus mai szavaiból: a teljes kiengesztelődést, megbékélést mindennel és mindenkivel – élőkkel és élettelenekkel, szépséggel és fájdalommal. Ferenc így vallott erről a végrendeletében: „Ő maga (az Úr) nyilatkoztatta ki nekem, hogy miként kell élnünk a szent Evangélium szerint. Élni! Igen, egyszerűen élni! Csak ezt! De teljesen, követve a magasságbeli Úr Jézus Krisztus alázatosságát és szegénységét, elhagyva minden uralkodási vágyat, minden berendezkedésre és tekintélyszerzésre irányuló gondot; elhagyva egészen még saját akaratunkat is.”

Nem szomorú búcsú – hanem dicséret

Amikor Ferenc érezte, hogy közeleg a vége, nem szomorú búcsút vett, hanem Istent dicsérte. Megkérte társait, hogy énekeljék el neki még egyszer a Naphimnuszt (Canticum fratris solis). Nem ez volt az első eset: amikor a szenvedései miatt a fájdalom akart felülkerekedni, mindig a teremtmények szépségére akart emlékezni, és hálát adni az örök életért. Nehéz pillanataiban ezért kérte társait – különösen Angelo és Leó testvért –, hogy énekeljék neki a himnuszt; volt, hogy éjszaka is hívta őket emiatt.

Az utolsó időszakban – amikor betegségei engedték – elkezdett végrendeletet írni, volt, hogy diktálta. Összefoglalta életeszményeit, a testvéri közösség célját, és hangsúlyozta: mindezt az Úrtól kapta. A halálához közeli, rövid végrendeletben (Testamentum breve) ezt írta: „Mivel gyöngeségem és fájdalmaim miatt nem bírok beszélni, röviden csak három mondatban adom tudtára akaratomat és kívánságomat minden mostani és ezután élő testvéremnek.”

Három dolog – a ferences lelkiség lényege

Három dolgot emelt ki tehát: a kölcsönös szeretetet, a szegénység megbecsülését és az egyház iránti hűséget. Ez a három pont sűríti magába a ferences spiritualitás lényegét.

Az átmenet

Ferenc 1226. október 3-án estefelé, negyvennégy éves korában halt meg; mivel az este már a másnaphoz tartozott, emléknapja ma is október 4. A sebhelyek valódiságának kérdése – amely már életében is vita tárgya volt – halála után sem csillapodott, és jöttek az emberek, hogy meggyőződjenek róla. Sokan megcsókolták a sebeket, így Szent Klára és nővérei is.

Az akkori pápa, aki bíboros korában is támogatta Ferencet, két éven belül személyesen avatta szentté Assisiben – hiszen Ferenc élete utolsó szakaszában már az emberek szemében élő szent volt.